Sajnos nem voltam olyan szerencsés, hogy osztozzam barátnőm ausztráliai élményeiben, pedig csak egy hajszál választott el tőle. :) Mivel az elmúlt napokban éppen Szíciliában utazgattunk Orsival, megkértem hogy szolgáljon némi blog anyaggal, hogy ne kelljen a szálláson ülnünk csak azért, hogy megírjam a vasárnapi bejegyzést, ahelyett hogy inkább az Etnához csatangolnánk felfelé. A Kalandozások erre-arra c. blogból az ausztráliai élményeinek első részét bocsátotta rendelkezésemre:
Indulás és érkezés. A meglepetés.
Ausztrália
Aki egyszer megégette magát, az legközelebb már óvatosabb a tűzzel. Nekem is elég volt egyszer lekésni egy repülőjáratot ahhoz, hogy ezentúl még nagyobb ráhagyással induljak. Igy aztán fél 4-kor keltünk, és fél 5-kor már a reptéren voltunk (megint Ági vállalta a nemes feladatot, hogy kifuvaroz). Úgy szakadt az eső, hogy csak félsebességgel tudott hajtani, és a repülőtéren az 5 perc, amíg a csomagommal tető alá kerültem, elég volt ahhoz, hogy a kabátom teljesen vizes legyen.
Szerencsére elég hosszú sort kellett végigállnom a becsekkoláshoz, miközben buzgón lobogtattam a kabátot, hogy aztán már (nagyjából) szárazon betehessem a hátizsák aljába. Három hétig – remélhetőleg - nem lesz rá szükség.
A reggelit, a VIP-váróban terveztem, amit minden WizzAir hitelkártya tulajdonos megtehet. Viszont nem árt tudni, hogy csak fél 6-kor nyit. Addigra már szép kis sor képződött előtte, az arrajárók érdeklődve nézték, hogy mit osztanak.
KLM-mel mentem, így az utam először nyugatnak vitt, Amsterdamba. Kaptunk finom uborkakrémes szendvicset, és a gép a tervezettnél 15 perccel korábban szállt le. Csupa előny. Volt időm kényelmesen átsétálni a következő beszálló kapuig, és út közben, kicsit, még nézelődhettem is. Vasárnap késő este jöttem rá, hogy a nyakláncórámból (amit nem igen szoktam használni), kifogyott az elem. Persze ott van a mobil is, de egy igazi órát csak egyszerűbb megnézni. Gondoltam, veszek egy karórát végre, úgyis azóta tervezem, mióta a másikat, vagy három éve, elvesztettem. De nem hiába a repülőtéren vannak ezek a boltok, a legbóvlibb kinézetű óra is 25.000 forintnál kezdődött! Úgyhogy még mindig nincs karórám.
Viszont olyan élménnyel gyarapodtam, amilyennel repülős pályafutásom során még nem találkoztam. Busszal vittek minket a géphez, és eltévedt a sofőr! Már előtte is csak kapkodtam a fejem, hogy micsoda zsúfoltság van már a kifutópályákon is, repülők, utasszállító buszok, csomaghordó targoncák, üzemanyag-tartálykocsik, meg még ki tudja hányféle jármű állt mindenfelé. Néha olyan óvatosan kellett manőverezni, mint a trolinak az Izabella utcában. Aztán amikor végre odaértünk egy KLM-géphez, kiszólt a sofőr az ablakon, hogy “Ez a gép megy Abu Dhabiba?” “Nem? Akkor melyik?”, és már fordultunk is vissza, hogy megint kanyarogjunk egy kicsit. Másodikra szerencsésen eltalálta.
Kb. fél órás késéssel indultunk, mert néhány feladott csomaghoz nem érkeztek meg a hozzájuk tartozó utasok. Azt nem tudom, végül mi lett a csomagok sorsa, lerakták-e azokat is a gépről, mindenesetre a pilóta némi poénkodással igyekezett ellensúlyozni a késést, “Jó-ó-ó-ó reggelt, Vietnám!” stílusban jelentkezett be, és teljesen eltért a hivatalos szövegtől. Bár főleg csak a hanghordozásból következtettem erre, mivel éppen a mellettem ülő finn hölggyel ismerkedtem, aki a férjéhez készült Abu Dhabiba, és úgy tudta, hogy Krakkó Magyarországon van.
Annyit mindenesetre hallottam, hogy a pilóta az első osztály szabad üléseit reklámozza, természetesen felárért.
Az infotainmaint rendszeren folyamatosan követhető az út, így láttam, hogy fél 1-re már ismét Budapesten (vagy legalábbis felette) jártunk. Fél nap alatt eljutottam otthonról otthonra. :-)
Mindig lehet új ötletekkel előállni. Most például olyan tálcán kaptuk az ebédet, aminek a felülete enyhén ragacsos volt, így nem csúszkáltak rajta a tálkák meg poharak. Egyszerű, de nagyszerű ötlet. Ebéd után még egy Baileys-zel is megajándékoztam magam. Ugyan már nem üvegben osztogatják, hanem szépen kiporciózva, de így is finom volt.
Vacsorára meg, leszállás előtt minipizát kaptunk. Sajnos, ez nem segített abban, hogy a gép sokat lefaragjon a késésből. A 7 órás út alatt csak 10 percet sikerült behozni, aztán a kiszállás is elég lassan indult, így aztán lóhalálában rohantam az átszálláshoz. Rohantam volna. De megint át kellett menni az ellenőrző kapukon, ahol először nem akarta elfogadni a gép az útlevelemet, aztán besipolt a fémjelző kapu, és ezért megmotoztak, végül pedig, közvetlenül a beszálló kapu előtt még mindenkinek a táskáját gondosan átvizsgálták. Bár itt már nem izgultam, mert azt azért reméltem, hogy akiket beengedtek ehhez a kapuhoz, azt már nem fogják itthagyni, akármeddig tart is az adminisztráció. Mindenesetre izgalmas menet volt! Aztán a repülőn egy darabig békésen pihegtem, és örültem, hogy egyedül vagyok egy hármas ülésen, de közvetlenül indulás előtt beállított egy 5 fős család, akik a mellettem és mögöttem lévő üléseket is elfoglalták.
Az utazás kellemesen eseménytelen volt, de azért persze ezen a gépen is akadt érdekesség. Azt már korábban is megfigyeltem, hogy ezeken az interkontinentális gépeket tudatosan “szedálják” az utasokat. Azaz az étkezési időket leszámítva végig besötétik az utasteret, akár éjszaka, akár nappal van odakint. Gondolom az alvó utassal sokkal kevesebb a gond, mint az ébren lévő és nyüzsgő emberekkel :-)
A lényeg az, hogy a külső fények kirekesztését a korábbiakban az ablakokon lévő “spaletta” lehúzásával érték el. Ez a járat viszont már jóval modernebb volt, egyszerűen az üvegeket sötétítették be. Elméletileg ezt én magam is szabályozhattam, egy 5 fokozatú skálán, de ez csak egyetlen egyszer sikerült, amikor éppen etetési idő volt. A legvilágosabbra állítottam az ablakot, de még így sem eresztett át annyi fényt, mint az előttem ülőé. Azért elégedett voltam, mert legalább egy kicsit kiláttam a szárnyak felett előre. De aztán egy idő után észrevettem, hogy mindkettőnk ablaka újra besötétedett. Át lehetett látni ugyan rajta, de éppen csak annyira, hogy a nap fényes teliholdnak látszott, és odakint mintha teljes szürkület lett volna.
Szóval az út nagy részében központilag szabályozták az ablakok sötétségét, hiába is kísérleteztem a változtatással. Viszont a következő “etetésnél” nekem szólt a légikisasszony, hogy ugyan már nyomjam meg a világosító gombot az ablakomon, és akkor teljesen átlátszóvá vált. Úgy tűnt, hogy csak egy-két “kiváltságos” jutott ehhez az élményhez. Valószínűleg még ilyenkor sem akartak teljes fényerőt. Aztán magától szépen be is sötétített megint.
Túl sok gond nem volt a fényerő változással, mivel csak indulás után kaptunk egy vacsorát, meg 13 órával később, közvetlenül az érkezés előtt, egy reggelit. Az idő többi részében csak egy kis vízzel kínáltak bennünket időnként. Azt is olyan macskaléptekkel hozták, hogy fel ne ébredjünk közben.
Azért végül csak megérkeztünk. (Ki hitte volna!) A beléptetésnél egy ember csalhatatlan ösztönnel osztályozott bennünket, hogy kinek melyik sorba kell állni. Azt értem, hogy az ázsiaiakat ki tudta szűrni, de el nem tudom képzelni, hogy honnan látta rajtam, hogy az EU-ból jöttem.
MIndenesetre ismét konstatáltam, hogy valami nem stimmel az e-útlevelemmel. Elméletileg, mint EU-s állampolgárnak, olyan útlevelem van, amit lazán leolvas egy automata. De mint tudjuk, a gyakorlat nem mindig egyezik az elmélettel. Az automata második próbálkozásra sem boldogult vele, úgyhogy átálltam az “Egyéb” sorba. Ahol szintén nem tudták leolvasni az útlevelemet! Úgy továbbküldtek egy újabb pulthoz, ahol valami spéci szkenner volt – amelyik szintén nem tudott vele mit kezdeni. Nekem legalábbis úgy tűnt. Többször is próbálkozott a fickó, aztán forgatta, nézegette az útlevelet, átvilágította a lapokat… végül csak elhitte, hogy minden rendben van, és én én vagyok.
Addigra már a kofferem is magányosan keringett a futószalagon, úgyhogy nem volt gond a kiválasztás.
Már csak a csomagellenőrzésen kellett átesnem, és hurrá! Ausztrál földre értem!
Itt most kicsit vissza kell kanyarodnom az időben. Ugyanis az érkezésem némiképp meglepetés számba ment, legalábbis a bátyám számára, aki pont ezen a napon ünnepelte a 65. születésnapját. Korábban volt róla szó, hogy megyek hozzájuk látogatóba, de csak valamikor februárban. Aztán elhalt az ügy, legalábbis hivatalosan. Nem hivatalosan ugyanis áttettük a dátumot a sógornőmmel október 30-i érkezésre. Az én feladatom csupán annyi volt, hogy megvegyem a jegyet (és megszerezzem a vízumot), valamint, hogy a családtagjaimat titottartásra intsem (de mivel amúgy sem nagyon írnak levelet, ez nem is esett nehezükre). Sue-nak viszont azt kellett megszerveznie, hogy hogyan is jöjjenek ki elém “titokban” a repülőtérre. A fél falu benne volt az összeesküvésben, kb. másfél hónapon át, de semmi nem szivárgott ki!
Dayboro, Ausztrália, rendőrörs
Van az ismerősök között egy rendőr házaspár, akik elég rendszertelen beosztásban dolgoznak, és tartozik hozzájuk egy 14 éves fiú, aki valami küzdősportban jeleskedik, és gyakran jár versenyekre. Szóval a sztori az volt, hogy őt kell begyűjteni az Abu Dhabiból érkező gépről, mivel a szülei éppen szolgálatban vannak. Be volt szervezve egy fél tornacsapat, hogy mind azt mondják, hogy nem érnek rá, és miután Sue nagy kegyesen elvállalta a feladatot, időnként ráírtak a FB-csoportban, hogy ugye nem felejti el, és készüljön előre, hogy valami extra sporteszköznek is be kell férnie a csomagtartóba, és hasonló elterelő üzenetek.
Mindezek után, Laci és Sue délutánra kenutúrára indultak a reptér közelébe, hogy annak végeztével, este 6-kor begyűjtsék Math-et. Laci a reptéren kívül parkolt, és csak akkor érkezett meg, amikor Sue rátelefonált. A rendszer a mienkhez hasonló, van egy terület, ahol csak tíz percig állhatsz, jegy ellenében. Laci nem kapott ilyen jegyet (utólag derült ki, hogy valamiért szabadon lehetett ki-be menni), így elég kapkodósan érezte magát. Kipattant az autóból, hátrajött, hogy kinyissa a csomagteret, odavetett nekem egy “Hello, how are you”-t, és már fordult is az autó felé … azután furcsálkodva vissza hozzám. :-)
Persze a dolgokat már csak út közben tudtuk kivesézni, most éppen csak egy gyors ölelésre jutott idő.
Mindenesetre volt miről beszélgetni hazáig!
Korán sötétedik errefelé, fél 7 körül már teljes volt a sötétség, az útból csak egy-két kengurura figyelmeztető táblát láttam, meg a távolabb világító házakat. Lacey Creek, ahol ők laknak, olyan tanyavilág féle, elszórt házak nagy földterületekkel maguk körül, vagy, mint az ő esetükben is, egy egész, erdős hegyoldalt birtokolva.
Orsi további közel három hetes ausztrál élményeit olvassátok tovább a blogjában. Gyönyörű tájakon járt, érdekes élményekben volt része, és még az Ausztrál Expressz híres sorozatot idéző postakocsiútvonalon is járt.
Yuleba, Ausztrália
A beígért nizzai utazásom beszámolója egy hét késéssel, jövőhéten érkezik. De szerintem így sem jártatok rosszul. :)
Ha érdekelnek az olcsó utak, hasznos infók, eldugott helyek, érdekességek, akkor követhetsz az alábbi csatornákon:
Gyönyörű világban élünk, fedezzük fel együtt!
Atyaég, utazom!
